Európa legfiatalabb országa(?), a Balkánon nagyjából középen található. A közel négyzet alakú országot északról, és keletről Szerbia, délről Észak-Macedónia, nyugatról pedig Albánia, illetve Montenegró határolja. Az ország területe közel 11 000 km². A 2008-ban kikiáltott függetlenségét 106 ország ismerte el (2018-as adat), köztük Magyarország is. Szerbia és az ENSZ nem ismeri el Koszovó függetlenségét, s mind a mai napig ENSZ-irányítás alatt álló területnek tekintik a szuverén Szerbia területén. Magyaroknak elég személyigazolvány a belépéshez, nem szükséges az útlevél.

Az előkészületek

Amikor néhány hónappal ezelőtt felvetettem otthon az ötletet, hogy menjünk el Koszovóba, szó szerint kiröhögtek, hogy minek mennénk mi oda? Persze apát hamar meg tudtam győzni azzal a kettő indokkal, hogy olcsó a repjegy, és hogy még nem voltunk. Végül ketten mentünk iskola után rögtön, mert a többieknek még egyéb elfoglaltságaik voltak (bár szerintem nem is akartak volna jönni). A Wizzair hetente kétszer indít járatot Budapestről Pristinába. Miután lefoglaltuk a jegyeket, meg a szállást a fővárosban, jött a kérdés, hogy vajon mit lehet ott csinálni három napig. Hosszas kutatások, és keresgetések után nagyjából sikerült összeállítanom egy tervet. Autót is béreltünk (jól is tettük).

Első nap: Utazás Pristinába és városnézés

A repülőgép 11:05-kori indulásához képest, ha minimális késéssel is, de körülbelül másfélóra alatt elvitt minket Koszovóba. A repülő nagy meglepetésemre szinte teljesen tele volt, na persze nem a magyar turistákkal, akik minden áron ebbe a kis országba tervezik az egyhetes nyaralásukat, sokkal inkább a hazatérő koszovóiak tették ki az utasok nagy számát. Magyarok csak elszórtan ültek a gépen. A balkáni országokban eddig mindig sok kellemes csalódás ért minket, ami Koszovóban se volt másképp. Már a repülőtér minősége megcáfolta, hogy ez Európa egyik legszegényebb országa. Tiszta, modern, egyszerű reptérről van szó, ahol még a Wizzair géphez is összekötő folyosót kapcsolnak, és nem kell átsétálni a forró aszfalton, vagy a buszba bezsúfolódni. Miután beértünk az épületbe, egy gyors igazolvány ellenőrzés után már kint is voltunk a kijáratnál. Ideje volt megkeresnünk az autókölcsönzőt (mi a Surprice nevű helyen béreltünk). Kis cég lévén, nem volt kitelepített irodájuk a reptérre. Egyszer csak egy teljesen átlagos ruhában lévő fiatal fickó szólított meg bennünket. Kiderült, hogy Ő jött értünk. Eleinte kicsit szkeptikus voltam, mert bár tudta, hogy milyen nevet kell keresnie, mégse hordott semmi egyenpólót, vagy valamit, amiből lehetet volna tudni, hogy a kölcsönzőtől jött. Aztán egy gyors bemutatkozás után kivitt minket a kocsijához, amivel elhajtottunk a reptértől pár percre lévő kölcsönzőhöz. Közben felajánlott valami lehetőséget, hogy ha akarunk, választhatunk egy jobb autót (elvileg plusz költség nélkül), de inkább tartva attól, hogy átverés, inkább udvariasan visszautasítottuk, és mondtuk, hogy jó az a kategória, amit foglaltunk (végül egy fehér Dacia logant kaptunk).

A papírok elintézése után már mentünk is a Pristina központjában lévő szállásunkra. Ez nagyjából egy 20-25 perces út volt, mely során volt szerencsénk megnézni a városba bevezető fő sugárutat. Az út mellett sorakoznak a különféle vállalkozások épületei, amelyekben az az érdekes, hogy egymástól teljesen eltérő stílusban épültek és hogy a nagyrészük rendkívül szépen, igényesen van megépítve és karbantartva, bár sokról az is elmondható már, hogy túl sok (akár méretileg, akár már túl giccses). Feltételezésem szerint itt rengetegen csinálják azt, hogy kimennek nyugatra, ahol összeszedik a pénzt, illetve keresnek valami jó ötletet, majd hazatérnek és kialakítanak egy új vállalkozást. Csak a szállásunkig 4-5 „köszönjük USA” üzenetű óriás plakátot láttunk. Egyébként ez a nagy Amerika imádat azért van, mert a helyiek szerint sokat köszönhetnek a függetlenségük kiharcolásában, főleg Clinton elnöknek, (de nagyon konkrét dolgokat igazából nem tudok, mert még nem néztem utána). A szállásunk (Hotel Royal), egy kis utcában volt, szinte a központban, a NewBorn emlékműtől 5 perc sétányira. Miután elfoglaltuk a szobánkat, elindultunk megnézni a várost. Először, a már említett NewBorn emlékműhöz mentünk (magyarul: újjászületés). Ez minden évben más külsőt kap, idén a környezetvédelem a téma. Amúgy a felirat a függetlenségre akar utalni.

Innen elsétáltunk a pár percre található sétáló utcára, amit Teréz Anyáról neveztek el. Itt (is) egymást érik a különböző beülős helyek, butikok. Az utca egyik végén egy nagyobb tér található, ahol több minden is van, többek között egy Skanderbeg szobor, illetve egy toronyház, aminek a falán különböző nyelveken van felírva a „köszönjük”(utalva a függetlenség elismerésére). A sétányon többnyire helyiek jönnek-mennek, kéregetővel nem nagyon találkoztunk (nem is volt annyira jellemző az egész országban, mint pl. Budapesten). Ezek után úgy döntöttünk, hogy iszunk egy kávét valahol. Találtunk is egy szimpatikus helyet. Gondoltam itt az ideje akkor kipróbálni az itteni latte machiatót, mert azt olvastam, hogy Koszovóban azt érdemes inni. Nem is csalódtam, tényleg jó volt. A kávék ára mindenhol 1€ körül mozognak.

Majd elindultunk az újonnan épített Teréz Anya templomhoz. A templom természetesen szinte kongott az ürességtől, hiszen a helyiek többnyire muszlimok, turisták meg nem nagyon vannak.  A templomban alul valami kiállítás lesz, de az még zárva van, viszont 1,5€-ért fel tudtunk menni a toronyba. Megéri, mert az 5. emeletről nagyszerű kilátás nyílik a városra, illetve aki még nem szeret lépcsőzni, annak is jó hír, hogy lifttel lehet felmenni (kívülről láttuk a lépcsőt, és hát nem is baj hogy nem ajánlották). Kicsit érdekesen volt kialakítva fent a tér, ha leeséstől nem is kell egyeltalán tartani, azért a telefonokra vigyázzunk.

Mikor leértünk, átsétáltunk a közelben lévő városi könyvtárhoz, amiről mindenhol azt lehetett olvasni, hogy a világ egyik legrondább épülete. Ha nem is az, az biztos, hogy egy igen érdekes épületről van szó. A könyvtár után, a már korábban kinézett LC Waikiki ruhaboltba mentünk. Magyarországon sajnos nincs ez a bolt, viszont a török üzletlánc a Balkánon jelen van, illetve a kaukázusi országokban is találkoztunk vele. Mivel ez az egyik kedvenc ruhaboltom, ezért már eleve úgy készültem, hogy ha kellene valami új ruha nyárra, azt majd Koszovóban megveszem. A bolt után visszamentünk a szállásra. Egy órás pihengetés után úgy gondoltuk, itt az ideje enni valamit. A Tripadvisoron több éttermet is találtam, végül egy közelire eset a választás. Mikor elindultunk, azonnal kiderült, hogy a térkép rossz helyre rakta, mert szinte teljesen a hotelünkkel szemben volt. Elég korán voltunk, ugyanis még nem volt senki. Mindketten rendeltünk előételt, meg egy fő ételt. Hamar meg is jöttek az első fogások, és azonnal tudatosult bennünk hogy kár volt kérni, ugyanis az én 2,30€-as előételem is akkora volt, hogy egy komplett étkezésnek elég lett volna. Egyébként lángoshoz hasonló tészta párnákat kaptam, ajvárral és a helyi sajttal, míg apa sütőben sült paprikát és sajtot kért, ami még bugyogott a edényben mikor kihozták. Gondoltam, nem eszem meg mindet, de egy 10 perc után azt vettem észre, hogy már csak 1-2 maradt (apa szerencsére segített). Ezek után jöttek a fő fogások. Apa pljeskavicát, én grill húsok kombinációját kértem előzetesen. Azóta se tudom hogyan, de sikerült megennem. Bár az én ételem kicsit drágább volt, de a pljeskavica 4,5€ volt körettel, ami ottani viszonylatban átlagos árnak számít. Bár a mennyiség nagyon sok volt, az ízekkel egyeltalán nem volt probléma. Mivel korán keltünk aznap, úgy gondoltuk, hogy menjünk vissza a szállásra, és majd ha akarunk, sétálunk egyet, amiből végül nem lett semmi.

Második nap: Prizren

Reggel hamar elkészültünk, és a hotel silány reggelije után, már célba is vettük Prizrent. Kifelé sikerült kifogni a reggeli forgalmat, ami igazából nem is volt annyira vészes. A két város között végig kétszer két sávos út van, ami nagyjából a felétől autópályaként fut. Az utak minősége kifogástalan volt, és először csak azt hittük, hogy a főútvonalakon csak ilyen jó az út, később kiderült, hogy a vidéki kisebb utaknál is cél a jó minőség. A két város 85 km-re van egymástól, így az útra 70-90 percet érdemes számolni. Mikor beértünk Prizren központjába, gyorsan le akartuk rakni az autót valahova. Először megijedtünk, hogy nem lesz helyünk, mert mindenhol autók parkolnak, de hamar találtunk a központban egy udvart, ahol 1€/óra a parkolás, és még volt huszonéves fiú is, aki ott volt, szóval attól se kellett tartanunk, hogy valami baja lenne (bár amúgy se kellett tartanunk ettől sehol). Prizren talán a legszebb város Koszovóban, a patakkal, és az Albániában is látott építészeti stílustól van egy hangulata a városnak. Itt is sorra vannak a vonzóbbnál, vonzóbb kávézók, éttermek. A város szívében található egy nagyobbacska mecset is, ahova még rövid gatyával is beengedtek minket. A mecset mögött található a hozzá tartozó kisebb udvar, ahol néhány ajándékbolt is sorakozik.

A mecsettől 15-20 perces sétával kényelmesen fel lehet sétálni a város fölött magasodó hegyre, ahol egy korábbi erőd romjai találhatóak. Az út felfelé kissé meredek, de megéri felbaktatni, az egyébként egyértelműen jelzett útvonalon. Fentről csodás panoráma van a városra és a környékre, illetve a hegy másik oldalán már kezdődik út, ami bevisz a hegyek közé. Miután leértünk a városba, gondoltuk együnk valamit, és mivel éppen egy cukrászda mellett voltunk, úgy döntöttünk kipróbáljuk őket. Bent a sütik között a választék nagy volt, és jól is néztek ki. Végül ketten három sütit kértünk, amiknek darabja nagyjából 1,20€ volt. A jó kinézethez, finom ízek is társultak. Miután fizettünk, visszamentünk az autóhoz, és elindultunk be a hegyek közé, Doganaj irányába.

Az út eleinte a patak mellett ment, majd később felment a hegyoldalra. A táj nagyon szép volt, az egyetlen probléma talán az volt, hogy néhol a tájhoz abszolút nem illő éttermek, hotelek épültek, amik nagy valószínűséggel, még (vagy már) nem is üzemeltek. Az R115-ös úton kell menni végig, ez visz el a hegyek másik oldalához, ahol találkozik a Macedónia felől jövő autópályával. Mi útközben tettünk egy kisebb kitérőt, és az R210-esen felmentünk a Brezovica síközpontba. Itt a végén már elég rossz minőségű volt az út, de lejjebb látszott, hogy rajta vannak az ügyön, és fejlesztik az utat. Odafönt nincs nagyon semmi igazából ilyenkor nyáron, minden zárva, látszik, hogy Ausztriával ellentétben, itt még nem tudják kihasználni a nyarat a síközpontok. Bár nem néztünk utána, de úgy tűnt, hogy gyalogtúrákat lehet tenni.

Kezdtünk éhesek lenni, úgyhogy tovább mentünk az R115-ön, míg nem találtunk egy viszonylag jónak tűnő éttermet. Itt főleg helyi férfiak iszogattak, de ebédelni is volt lehetőség. A kissé bizonytalan pincér gyerek hozott kettönknek egy albán étlapot. Mivel egyikünk se tud albánul, így megindult a tippjáték, hogy vajon mi micsoda. Internetet még nem tudtuk segítségül hívni, mert még nem kértük el a jelszót. Végül olyat rendeltünk, amit értettünk. Egy leves, sopszka saláta, és egy adag pljeskavica volt, amit kértünk összesen, meg vizet természetesen. A hússal nem is volt gond, finoman volt elkészítve, és a köretek is jók voltak. Apa levese nem tűnt valami vonzónak, meg a saláta sem volt valami extra. Végül mindenért fizettünk közel 8-9€-t, szóval nem panaszkodhatunk. Folytattuk utunkat vissza a fővárosba, viszont kitaláltuk, hogy nézzük meg a Pristinától kicsit északra található rigómezei csata emlékhelyét inkább ma (amúgy utolsó napra terveztük). Az emlékmű igazából egy domb tetején álló magányos torony, ami már messziről látható, viszont a toronyhoz vezető út a telefonnak nem volt olyan egyértelmű, így csak második próbálkozásra értünk oda(egyébként tényleg vannak itt rigók). Na, ezt a helyet őrzik, de NAGYON. Az egész hely körbe van kerítve, mindenhol rengeteg kamera, és kettő rendőr a bejáratnál, akik azonnal az iratokat kérik. Odaadtuk nekik a személyinket, és mondta, hogy itt tartja, majd kifelé visszaadja. Egyébként azért védik ennyire ezt a helyet, mert a szerbek történelmében az egyik legfontosabb esemény az 1389-es I. rigómezei csata, ahol hatalmas vereséget szenvedtek az oszmánoktól. A szerb tudatban ez a hely a történelem során mindig sokat jelentett. Fent a toronyban kettő szerb férfival találkoztunk, akik nagyban tanulmányozták az ott kihelyezett térképet. Kifelé a rendőr visszaadta az igazolványainkat, és közben realizálta, hogy magyar turisták vagyunk, szóval azonnal kedvesebb lett.

Ezek után visszamentünk Pristinába, és közben kifogtuk a délutáni csúcsforgalmat. Vacsorára nem akartunk sokat és nehezet enni, ezért lenéztünk a hotelhez tartozó olasz étterembe. Ez már azért jóval elegánsabb hely volt, de egy pesztós tészta így is csak 4,50 volt. Mint minden olasz éttermet, vagy ahol kapható, a tiramisúval teszem próbára. Lehet bármilyen jó a tészta vagy a pizza, ha a tiramisú nem jó. Itt jó volt, nagyon jó. Apa még este elment egy kicsit sétálni, de nekem már nem nagyon volt kedvem. Beszámolója szerint, estére kinyitott a sok szórakozóhely, és sokan voltak az utcákon.

Harmadik nap: Peja és Európa egyik legszebb útja

Mai nap Peja volt a kitűzött cél. A város közel azonos távolságban van a fővárostól, mint Prizren, itt viszont csak az út fele kétszer kétsávos, de utána is jól lehet rajta haladni. A város a többihez hasonlóan egy egyenes főúttal rendelkezik, ami bevisz a központba, és az út mellett állnak a különböző, többségében modern üzletek. Maga a város nem egy nagy különlegesség, ha az ember járt már más balkáni városokban. Van egy néhány utcából álló bazársora, ahol többségében ruhákat, meg ékszereket árulnak.

A kanyonba vezető út kezdeténél található a pejai patriarchátus, ami 2006 óta az Unesco világörökség része. Ortodox vallásos hely révén, ezt is nagyon védik. Mivel mi nem tudtuk, hogy hol lehet parkolni, ezért megálltunk kint a bejáratnál. A portás rendőr mondta, hogy ha akarunk, be tudunk menni kocsival, de mi inkább sétáltunk egy kicsit.(Ide is kell igazolvány). Nagyjából 5 perc alatt be is értünk a templomhoz. Talán itt találkoztunk eddig a legtöbb turistával egyhelyen, kb. 10-zel, akiknek egy része Koszovóban állomásozó külföldi katona volt. A templom, és az egész hely egyébként nagyon szép, mivel még most is élnek itt, így igazán rendbe van tartva, és még audio guide is van, bár mi nem kértünk, mert valahol azt olvastam, hogy nagyon unalmas.

Mikor megnéztünk mindent, visszamentünk a kocsihoz, elindultunk befelé a kanyonba. Eleinte nem volt konkrét terv hogy meddig megyünk, csak megyünk. Ennek ellenére hamar megálltunk ebédelni, mert már éhesek voltunk. Találtunk egy helyes patak menti éttermet, ahol a füstből kikövetkeztettük, hogy biztos nyitva van. Utólag inkább egy büfé volt, mint egy étterem. Apa rögtön elkezdett beszélgetni a szakáccsal, akitől megtudtuk, hogy nincs étlap (még albán se). Végül csevapcsicsi-t ettünk mindketten. 5-5 db, salátával, és 1-1 itallal csupán 5 euróba került nekünk. Ebéd után folytattuk az utunkat befelé a kanyonba. A hely hamar elnyerte a tetszésünket, mert eleinte percenként megálltunk fényképezni, mivel annyira csodálatos volt. Szerencsére az úton forgalom se volt igazán. Egymás érték a meredekebbnél meredekebb sziklafalak. Aztán kinéztünk egy célállomást, egy Ausztria nevű hotelt. Így összesen 28 km-t kocsikáztunk a kanyonba, mikor azt hittük, hogy már nincs tovább, akkor mindig indult egy újabb aszfaltos út tovább. Útközben rengeteg túraútvonalat mutató táblát láttunk. Ha legközelebb erre járunk biztos fogunk túrázni itt. Végül elértünk ahhoz a szállóhoz, ami kívülről tényleg próbált hasonlítani osztrák testvéreire, bár többet segített neki az, hogy maga a környezet is az Alpokra hasonlított, ehhez pedig a jó kis alpesi trágya szag társult. A hotel belülről még készülés alatt volt, de az étterem része már üzemelt. Ittunk egy kávét, majd elindultunk visszafelé. Visszafelé még tettünk egy kisebb kitérőt ahhoz a mecsethez, amit idefelé láttunk a dombtetőn. Ezután még egyszer megcsodáltuk ezt a csodás helyet.

Átmentünk Peján, és elindultunk hazafelé. Azonban, volt még egy hely, amit meg akartunk nézni, a Mirusha-vízesést. Beírtuk a gépbe a helyet, ami a főúttól körülbelül 10 km-es kiesésre van. Viszont elkövettem azt a hibát, hogy célként csak a vízesést és környékét jelző felíratott jelöltem ki, így mi teljesen máshova értünk ki. Egy dombtetőn álltunk, ahonnan lehetett látni a völgyet, ahol folyik a Mirusha patak. Megpróbáltuk, hátha oda tudunk menni gyalog, úgy hogy a hegyről lesétálunk. Az utunk a koszovói „dzsungelen” keresztül vezetett, apa telefonján látott egy útvonalat, amit talán jó lehet. 10-15 perc után már teljesen elfogyott az az ösvény, így jobbnak láttuk, ha visszamegyünk a kocsihoz, és megpróbáljuk megközelíteni a rendes úton. Viszont találkoztunk egy teknőssel a hegytetőn.

Mikor elértük közúton a patakot, indult egy út balra, amin elvileg el lehetett volna menni. Megálltunk az út kezdetén található étteremnél (Vila Park volt a neve), apa útbaigazítást kért az étteremben, ahol azt mondták, hogy az itt lévő úton 30 perc alatt odaérünk. Elindultunk, de az előző napok esőzései miatt az út járhatatlan volt. Aztán úgy találtuk, hogy ez az étterem elég jól néz ki, meg hangulatos, ezért ott vacsoráztunk. Itt is albán étlap volt, viszont itt már internet segítségével ki tudtuk találni, hogy mi micsoda. Hamar rájöttem, hogy ide nem is kell fordító, hanem csak a korábbi utazások tapasztalatait felhasználni, illetve a francia nyelvtudásom is jól jött. Végül Skanderbeg csirkét kértem, amit igazából találomra böktem ki az étlapon. Szerencsére sikerült nagyon jól választanom, és 6,50-ért az egyik legjobbat ettem itt a Balkánon. Igazából az elnevezés mögött egy rántott csirkerolád áll, ami sajttal van töltve, és valami tejszínes mártással van leöntve. A köretek mellé, még nagyon finom, forró laposkenyeret is kaptam. Evés után visszamentünk Pristinába.

Negyedik nap: Clinton-szobor, és haza

A repülőgép 13:15-kor indult, így még volt időnk reggeli után egy sétára. Így megnéztük a Clinton-szobrot. Közelében volt egy reklámtábla, aminek egyik felén Bill Clinton, másik oldalán Hillary Clinton díszelgett. A hotel mellett még ittunk egy kávét. Ezt a kávézást egy madárfióka tette különlegessé, aki folyamatosan berepült a kávézóba, menekülve a kint lévő nagyobb madaraktól. Amúgy a madár fizikailag, meg szellemileg se volt 100%-os. A kávét követően, kijelentkeztünk a hotelból, majd az autókölcsönző felé vettük az irányt. Az autókölcsönzős srác kivitt minket a reptérre, közben apa kérdésére elmondta, hogy Szerbiából magyar kocsival át lehet jönni, csak ők nem tudnak ott közlekedni koszovói kocsival, és bár több szerb kocsit is látni Koszovóban, ők is albánok igazából, csak Szerbiában élnek (van ott több város ahol albánok élnek). Elég hamar kiértünk a reptérre, és nem is tudtunk bemenni az ellenőrzéseken túl, mert állítólag még túl korán volt. Megpróbáltuk egy órával később. de akkor se fogadta el a gép se a telefonon lévő jegyet, se az előre kinyomtatottat. Az ott ülő nő viszont, segített, és az adatok elkérésével nyomtatott nekünk olyan hagyományos beszálló kártyát. A reptéren már nyilván drágább minden, de még így is nagyából olyan árak voltak a büfékben, mint egy magyar átlagos helyen. A repülőnk közel egy órás késéssel indult el, mert már eleve késve érkezett. Budapesten éppen vihar volt, szóval a landolás elég hosszadalmas volt, de végül szerencsésen megérkeztünk, és már csak haza kellett vezetni.

Összességében úgy gondolom, hogy Koszovóra megéri pár napot szánni. Azoknak ajánlom, akik kedvelik a Balkánt, de nem ragaszkodnak a tengerparthoz, vágynak valami újra, és szeretnének meglepődni, hogy mennyit tud ez a TV-be gyakran csak a Szerbiával való konfliktusa miatt bekerülő ország. Persze azok is menjenek el, akik csak szeretnék elmondani, hogy eggyel több országban voltak már.

U.i: Koszovóban szinte mindenhol van internet. A jelszót nyugodtan merjük elkérni, bár nyugodtan próbálkozhatunk is, mert többnyire valami egyszerű 8 jegyű számkombináció (pl.: 00000000; 12345678)

Horváth Marcell